A reakciók vegyesek és valahogy még is ugyanolyanok, amikor megtudják az emberek, mit tanulok: politológia.

Általában a válaszomat egy jó nagyra kikerekedett szempár követi, majd egy hú kíséretében kiáramlik szinte az összes levegő az illető tüdejéből. Miután újra visszaszívta magát és késztetésből, hogy reagáljon valamit, ha már kérdezett, valami hasonló hangzatos semmit mondó sablondumát intéz felém: Na, az már valami!

Pedig fogadni mernék rá, hogy a többségnek halvány lila gőze nincs, hogy mi a fészkes fenét csinálok én az egyetem falai között a hétköznapokban.

Van, aki bölcsen és mélyen hallgat – nem is akarom megtudni mi játszódik le ilyenkor a fejében – van, aki pedig kérdez: Akkor te most (itt egy kisebb levegővételnyi hatásszünet, a bizonytalanságuk végett) politikus leszel?

Vicces. Nem, nem vicces, szinte már bájos, hogy vannak emberek, akik tényleg abban a hitben élnek, hogy létezik egy olyan intézményesített oktatási rendszer, ahol nem tanulunk mást csak azt, hogyan váljon belőlünk jó politikus. Akarom mondani, hogy hazudjunk, lopjunk, csaljunk.

Nem, a politikusok nem tanulják a politikát. Ők csinálják. Nekik nem kell átlátni, megérteni a dolgokat és azok következményét, nekik csak el kell adni magukat. Ők egy kiválóképp jó szónokok. Politikusok.

Mi pedig leszünk a politológusok – nem összekeverendő! – akik átlátják a politika kusza szálait, megértik, értelmezik. Fejtegetik az eseményeket, egy-egy politikus vagy párt lépéseit, döntéseit. Elemzünk. Magunkra vállalunk egyfajta jövendőmondó szerepet. Megpróbáljuk kikövetkeztetni mi mindent fog maga után vonni egy adott esemény, döntés, lépés. Mérlegelünk, hogy ez most jó avagy sem.

De mi a fészkes fenét fogsz te csinálni ezzel a diplomával?

A politológusok nagyon, nagyon ritka esetben lesznek politikusok. Szinte soha. Aki politikus akar lenni, az nem politológiát tanul. Aki politológiát tanul az nem akar politikus lenni.

Nem mondom, hogy nincsenek olyan emberek, akik ilyen célokkal érkeznek ide. De azok a végére meggondolják magukat, hányingerük lesz az egésztől, felfordul a gyomruk. Vagy, ha nem is, de nem jutnak tovább a passzív politikusi pályánál.

Mi is ez a passzív politikusi pálya? Hát, bármilyen meglepő, de a pártok sok-sok emberből állnak, nem csak a fenn csücsülő miniszterelnökökből, akik ott osztják az észt a nagy országházában. Rengeteg háttérmunkás kell, aki csendben, kevesebb rivaldafényt kapva, de rendezgeti a szálakat. Hát ezeknél a rendezgetéseknél kiváltképp jól jön a politológus szakértelme.

De, ha valaki nem akarja eladni magát egy pártnak, mert becsületes – hahahahahahaha – vannak független – ismét csak hahahahaha – elemezői intézetek, ahol politológusok foglalkoznak azzal, hogy elemzéseket készítenek a jelenlegi politikai helyzetről, vitákról meg úgy amblokk mindenről.

Emellett pedig az, amit saját erődből kihozol magadból.

És akkor most személyesebbre fordítva a szót: mi akarok lenni én? Az első női miniszterelnök.

VICC!

Újságírónak készülök.

Az újságírás, és úgy maga az írás már nagyon-nagyon régóta érdekel. Kislány korom óta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az, hogy a politikai irányba indultam el, csak a későbbiekben jött.

Úgy egészen pontosan az egyetem választás előtti pár napban.

Mindig is rettentőmód távol állt tőlem a politika világa. Abszolút hidegen hagyott. Nem olvastam híreket, untattak az ilyen események, magasról leszartam épp ki van a hatalmon, idegesített az állandó politikai vitákba torkolló családi ebédek és a két nagy, majd később három állandóan szóban forgó neven kívül senkit sem tudtam volna felismerni vagy név szerint felsorolni a politikai világból.

Volt az MSZP, volt a Fidesz, volt Orbán meg Gyurcsány, aztán jött Bajnai.

Ezzel kimerült az összes tudásom. És nem is nagyon éreztem késztetést arra, hogy én tegyek ez ellen bármit is. Nem is tudom mennyire volt megfontolás, esetleg hirtelen felindulás vagy még inkább befolyásolás következménye a döntésem. Szóval akkor most politológia.

A környezetemben mindenki, aki ismert lement hídba. Hogy mi a franc? Politológia?!? TE?

Te, akitől soha a büdös életben nem hallottunk egy szót sem a politikáról, aki mindig azt mondta, ha van valami, amivel nem akar foglalkozni az élete során, akkor az a politika. Aki mindig, ha szóba került valamilyen aktuál kérdés, amit magyar ugye mocskolódás nélkül nem tud végigvezetni, csak annyit reagál: fejeztétek már be!? Az, aki ha mégis tovább megy a vita, inkább arrébb megy.

Szóval politológia. Igen. Nem lenne igaz, ha azt mondanám nem féltem, de ennek ellenére pozitívan csalódtam.

A többi ember meséje alapján – más szakokról – megállapíthatom, hogy az én tanszékem csupa-szív emberekből áll. Minden tanárom kedvelem, még azt is akit nem. Valaki nem olyan jó előadást tart, mert annyira zavarosan és lelkesen belemegy minden kis piti dologba, hogy sosem tudom követni, de jó ember, szóval szeretem, van aki gonosz és morcos jellem, de az előadásai érdekesek és inspirálóak, szóval őt is kedvelem.

És hogy igazából mi is maga a politológia? A receptje valahogy a következőképpen festene:

Végy egy tonna történelmet, fél tonna jogot, egy kiló filozófiát, fűszerezd meg egy kis közgazdaságtannal, számmisztikával, szociológiával, majd kutyuld össze és szórd meg még a tetejét társadalmi problémákkal, égető aktuálpolitikai kérdéskörökkel.

Izgin hangzik, ugye? Nem irónia.

Egy hatalmas és jól összerakott koktélt kóstolgatunk így a három év alatt és ki-ki mit sajátít el a legjobban belőle, abba az irányba evickél tovább. Engem amblokk az egész érdekel, de leginkább a filozofikus része, illetve az aktuális égető problémák kérdéskörei izgatnak. A gazdasági részt a hátam közepére se kívánom, a jog pedig nekem túl száraz, rizsa. Magyarul : egy szar. (Bocsi!)

Jogon valószínűleg már főbe lőttem volna magam.

Pedig már itt is nem egyszer sikerült megborulnom. Olykor nem tudom eldönteni, hogy ez csak egy sima prüttyögés vagy inkább olyan igazi önmegkérdőjelezés.

Valaki azt mondja teljesen normális, ha olykor elbizonytalanodunk abban, tényleg jó helyen vagyunk-e, még mások szerint ilyen sosem fordulhatna elő, ha tényleg a neked való szakirányt választottad.

Nos, én inkább az elsővel értek egyet. Nem lehet mindig, minden szivárvány.

Nekem viszont legutóbb akkora fekete felleg úszott be a látóképem elé, hogy már elkezdtem magamnak új szakokat, ponthatárokat és keresztféléves jelentkezési határidőket keresni. Sírtam, morogtam, vergődtem egy sort és gondolatban téptem a hajszálaim, hogy mi, mi a franckarikát gondoltam, amikor én ide jöttem?

Pedig azt gondoltam, amit most is.

Csodálatos érzés – lenne – megváltani a világot. Megérteni a dolgok történését és hirdetni a jót és igazságot. Jó, de ki fogja neked megmondani, hogy mi az igazság?

A politikában hol az igazság???

A médiában? Jó ez még kérdés szintjén is egy VICC!

Miután hányingert kaptam kollektíve az egész politikai rendszertől és nem mellesleg emberiségtől – meglepőmód sok hülye él köztünk. Csak még arra nem jöttem rá, hogy én melyik oldalt vagyok. De ez lényegében teljesen mindegy. Akár melyik oldal legyen is a hülye, mindegyikből sok van.

Majd felocsúdtam a siránkozásomból és rájöttem: én most PONT azt csinálom, amit annyira utálok az emberekben. Rinyálok és menekülök.

A könnyebb utat választom. Megfutamodni. Persze, mert nehéz, mert szembe kell nézni bizonyos dolgokkal, mert küzdeni kell, mert le kell tenni valamit az asztalra. Mert haladni kell és nem elég csak sodródni.

Hát nem, márpedig ÉN nem fogok!

Veszteni tudni kell, de a menekülés az maga a szégyen.