Mindig légy pozitív! Akkor is, ha összedőlt a világ. 

Mi? Miért?

Alapvetően mi emberek a dühöt, a szomorúságot, a csalódottságot képesek vagyunk a sátántól eredeztető bűnnek ítélni, holott semmivel sem kevésbé természetesek, mint a boldogság és az öröm. Mi a francért erőltessem magamra a boldogságot, ha amúgy a gyásznak és a szomorúságnak van itt az ideje?

Gondoljunk csak bele. Mi lenne velünk düh, szomorúság és csalódottság nélkül? Tudnánk értékelni a saját boldogságunkat, a szép pillanatokat az életünkben, ha nem ismernénk mellette ezeket a negatívnak titulált érzéseket? Nem hiszem.

A reakciók vegyesek és valahogy még is ugyanolyanok, amikor megtudják az emberek, mit tanulok: politológia.

Általában a válaszomat egy jó nagyra kikerekedett szempár követi, majd egy hú kíséretében kiáramlik szinte az összes levegő az illető tüdejéből. Miután újra visszaszívta magát és késztetésből, hogy reagáljon valamit, ha már kérdezett, valami hasonló hangzatos semmit mondó sablondumát intéz felém: Na, az már valami!

Pedig fogadni mernék rá, hogy a többségnek halvány lila gőze nincs, hogy mi a fészkes fenét csinálok én az egyetem falai között a hétköznapokban.

A nem dohányozók és dohányozók között örökös vagdalózás valószínűleg addig fog kitartani, amíg az emberiség ezen a bolygón.

Maga a dohányzás kultúrája iszonyatosan messzire nyúlik vissza az emberiség történetében, de ezzel az unalmas és száraz részletekkel nem akarok senkit sem untatni – főleg, hogy valószínűleg nekem is egyéb forrásokat kéne segítségül hívni, hogy hiteles maradhassak, nos ehhez pedig most nem érzek elég affinitást magamban, hogy hozzam a kellő színvonalat és még aludni is maradjon időm.