Mindig légy pozitív! Akkor is, ha összedőlt a világ. 

Mi? Miért?

Alapvetően mi emberek a dühöt, a szomorúságot, a csalódottságot képesek vagyunk a sátántól eredeztető bűnnek ítélni, holott semmivel sem kevésbé természetesek, mint a boldogság és az öröm. Mi a francért erőltessem magamra a boldogságot, ha amúgy a gyásznak és a szomorúságnak van itt az ideje?

Gondoljunk csak bele. Mi lenne velünk düh, szomorúság és csalódottság nélkül? Tudnánk értékelni a saját boldogságunkat, a szép pillanatokat az életünkben, ha nem ismernénk mellette ezeket a negatívnak titulált érzéseket? Nem hiszem.

Hogy tudnánk szeretni valakit teljes szívünkből, ha nem tudjuk milyen a gyűlölet? Hogy tudunk valakinek megbocsájtani anélkül, hogy előtte igazán megéltük volna a dühöt és haragot?

Manapság mindenki arra ösztökél, hogy éld az életed töretlen boldogságban, legyél mindig pozitív, mosolyogj minden reggel a világra és bocsáss meg minden ellenségednek, szorítsd ki az életedből a haragot.

Felépítünk magunkban egy utópikus világot, amikre egész könyvtárnyi könyvek tanítanak, külön facebook oldalak jönnek létre, ahol szívhatjuk magunkba a töretlen pozitivitást, blogokat olvashatunk, ahol a szerkesztők arra ösztökélnek: légy boldog, boldog, boldog!

"Nem az a legnehezebb feladatunk, hogy belássuk, fontos a megbocsátás - a legtöbb ember ezt magától is tudja -, hanem, hogy felismerjük és elfogadjuk: a megbocsátás útja a haragon keresztül vezet. Akkor beszélhetünk hiteles megbocsátásról, ha előtte átpasszírozzuk magunkat a bosszúvágyon, átéljük a vágyat, hogy a másiknak is úgy fájjon, ahogy nekünk. Amíg ezt megpróbáljuk elkerülni, mert azt gondoljuk, hogy a megbocsátás ellenében hat, addig nem jön létre hiteles megbocsátás - és a legtöbben ezen a ponton akadnak el. Őket én arra bátorítom: merjenek már haragudni! Engedjék meg maguknak, hogy egy ideig akár utálják is azt a valakit. Az utálat majd el fog tűnni - és jön az együttérzés." Pál Feri atya.

Egy jó ember nem haragszik másra, nincsenek bosszúvágyai, nem csapkod, nem szalad ki olykor a száján egy-egy dühösebb, indulatos mondat. Egy jó ember nem kiabál, nem használ erős szavakat.

De miért így kell jó emberré válnunk?

Mi történik bennünk, ha elnyomjuk magunkban a haragot és a szomorúságot? Ha elfojtjuk mindazokat az érzéseket, amik kikívánkoznának belőlünk. Ahelyett, hogy kiadnánk magunkból és elengednénk, inkább elnyomjuk és magunkban tartjuk, amíg az belülről el nem kezd felemészteni.

Nem jó taktika a haragkerülés, az elfojtás vagy homályos nyomasztás: ha Te vagy dühös, az a Te bajod. Nekem közöm nincs hozzá, egész biztosan benned van a baj.

Baj van veled, mert dühöt, szomorúságot vagy csalódottságot élsz meg.

Próbálj már meg pozitívabban élni!

De miért? Miért kéne azért defektes embernek gondolni magunknak, amiért abszolút emberi érzéseket élünk meg?

"Hatalmas önámítássá válhat a pozitív életfilozófia hangsúlyozása, ha ennek szellemében akkor is megpróbáljuk jól érezni magunkat, amikor az volna a természetes, hogy valami fájjon, és azt megéljük. A valódi életigenléshez hozzátartozik, hogy van bátorságunk rosszul lenni, amikor és ameddig annak itt van az ideje." Pál Feri atya.

A negatív érzéseket kiszorítani az életünkből az első lépés az önpusztítás felé!

Az élet nem abból a puszta egyszerűségből áll, hogy mi minden nap boldogok leszünk és pozitívak, csak azért mert így határozunk. Az életben egyszer fenn, egyszer lenn következik.

Merjük megélni az élet természetéből fakadó bonyolultságát.